Hajszálerecske köt bele a világba
- Gyöngyő
- 2017. jan. 16.
- 2 perc olvasás
Belefúródik a föld barna sarába minden hajszálvékony ágacska. Megkapaszkodik és átlátszó fonatai lélegeznek. Magukba szívják az ember földszagát. Az élet földjét. A sűrű, sötét, termékeny és megtartó talaját. Kapaszkodnak hozzá, el nem engedhetik azt, csak ha a föld kiszárad és többé már nem táplál. Amikor kiszárad és összeomlik a föld és porlani kezd, megszáradt részecskéi összemennek és omlanak egymásra. Befelé a mélyebb rétegek felé, kis életet remélve onnan bentről, ahol még nedves lehet cseppet. A föld. Keresni indulnak tiszta, új termőtalajt.
Emberre fordítva e képek fonatát, azt látnom, elhagyva szenvedések korszakát, elrohanások és hosszú menekülések után, összeomló macskakövek, talajvesztések, földtelen, anyag nélküli hazákban nemlét után. Vagyok. Megállított az öl. Az Ölelés. Egyenes köt össze éggel meg földdel - el ne boruljunk mi ketten a jelenből, a most mindent körülölelő helyéről, az időtlen tövünkből, a nyugalom könnyű táncából és a piros körök és aranyló napsugarak simításából. Igen, sötét a táj, ami mögöttem. Igen, arany a levegő, mi előttem. Érzem ezt akkor, mikor nem állít jelenidőbe szerető karod. Úgy szeretlek. Te. Úgy szeretlek. Veled Van. Veled olyan egyszerű. Ez. Ez a cérnaszál, ez a hajszálerecske, ami beleköt a világba. Veled olyan szép és lebegő a nehéz gyökér és veled olyan szerelmes a mindennapi üres színű ház és a színtelen levegő. Veled mozog bennem rózsaszín kacskaringós energiám, Veled mozog bennem az Élet. Újra érzem a szépet és újra körbevesz a szív és a csend és a nyugalom. Szaladnék és vadul belevetném magam újra a menekülésbe, és már nem lesz ilyen többé soha, csak a megszokás és a félelem, mi el-elcsíp, de a két karod jelenbe tesz, jelenidőben élek Veled. Köszönöm, hogy vagy Te. Köszönöm, hogy van te nekem! Életem!
Comments